Home / News / A lányát Ráchelnek hívják – választás előtti interjú Orbán Viktorral, a régmúltból

A lányát Ráchelnek hívják – választás előtti interjú Orbán Viktorral, a régmúltból

Az alábbi beszélgetés 1989 végén jelent meg a Hazafias Népfront képes családi heti magazinjában, a Képes 7-ben.

Az interjút a lapcsoportunkhoz tartozó Turizmus Online főszerkesztője, Vágó Ágnes készítette el a rendszerváltás utáni első, 1990 májusában lebonyolított szabad magyar választásra készülődő Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) első emberével, Orbán Viktorral.

Mit gondol, lehallgatták a telefonját, amikor megbeszéltük ezt a találkozót? – kérdezem Orbán Viktort, miközben leülünk az otthonában beszélgetni.

Egészen biztos.

Akkor sok érdekességet hallhattak. Például azt, amint a feleségének – ha jól emlékszem Aninak – azt mondta: vigye arrébb a gyereket, mert nem tud tőle nyugodtan beszélni.

Felőlem azt hallgatnak, amit akarnak. Szoktam üzenni is nekik.

Mindezek ellenére milyen békésen ül ebben a karosszékben…

Hát persze. Most csak az nyugtalanít, miért sírhat a gyerek?

Tényleg, mennyi idős?

Nyolc hónapos, és Ráchelnek hívják.

Szép, különleges bibliai név.

Valóban, de az ötletet nem onnan vettük. A feleségem egyik cigány ügyfelét hívták így. Akkor tetszett meg mindkettőnknek ez a név.

Ügyfelét?

Igen, ő is jogász, akárcsak én. A különbség csupán annyi: ő gyakorolja a hivatását, míg nekem erre most nincs időm.

Nyilván régi jogászcsaládból származnak mindketten…

Ó, hogyne. Az apám üzemmérnök, anyám gyógypedagógus Székesfehérváron, Ani szülei Szolnokon dolgoznak. A mamája személy- és tehertaxis, apja önálló állattartó.

Régi vállalkozói család. Egyébként ennek a vállalkozói önállóságnak Ani nagy hasznát veszi mellettem, igencsak szüksége van rá.

Ezt meg hogyan értsem?

Először is: volt időszak, amikor alig találkoztunk. Ő Szolnokon élt, engem Pesthez kötöttek a dolgaim.

Legalább nem untak egymásra…

Ez a veszély nem fenyegetett minket.

De most úgy látom, ebben a ferencvárosi lakásban él a felesége meg a kislánya is. Vagy ez csak pillanatnyi, hamarosan tovatűnő állapot?

Nem, reméljük, ez már a maradandó valóság. A szolnoki öröklakásunkat cseréltük erre a pesti bérlakásra – nincs három hete, hogy költöztünk.

Hol született, Székesfehérváron?

Nem, Alcsútdobozon. Aztán Felcsútra kerültem, ott is nőttem fel.

Alcsútdoboz, Alcsútdoboz – olyan ismerősen cseng…

Mindenki így van ezzel, csak nem tud rájönni, honnan. Elárulom: József főherceg alapított ott egy arborétumot, arról híres.

 

Meséljen, hogyan élt ott!

Apró, kétszobás vályogházban nőttem fel, ahol fürdőszoba egyáltalán nem volt, de ez nem zavart. Persze, városi embernek ezt hiába magyarázom!

Azért elhiszem, mondja csak tovább!

A faluban, a szélső házban laktunk, mellettünk az erdő. A róka, a menyét állandóan elkapta a csirkéinket, az őz beugrott a kerítésen és leette a borsót.

Később apám elment üzemmérnöknek Gántra, amely arról nevezetes, hogy ismert emberek vesznek ott üdülőtelkeket. Majd Fehérvárra költöztünk.

Én az ELTE jogi karára kerültem, és beköltöztem a Bibó István kollégiumba. Ott ismerkedtünk meg a feleségemmel. Két éve diplomáztam.

Úgy tudom, most is tanul – ráadásul nem is akárhol: Oxfordban…

Igen, bár a választások miatt egy időre felfüggesztettem a tanulmányaimat. Most járom az országot.

Mivel? Kocsival?

Igen, de nem sajáttal – anyósomtól kaptam kölcsön.

Tud vezetni?

Eddig még csak szolid karambolokat okoztam: néhányszor lecsúsztam az útról, és pár koccanás – ennyi az egész. Persze, mondanom se kell – mindig a másik a hibás.

Ez nyilvánvaló. Úgy látom, most is tűkön ül…

Mert mindjárt rohannom kell, vidékre.

Akkor nem zavarom tovább.

Nem, egyáltalán nem zavart. Sőt, örültem, hogy pár percig nyugodtan ülhettünk és beszélgettünk, csak ez a gyereksírás ne lenne…

De hiszen már csönd van!

Tényleg? Észre sem vettem. Látja, minden elrendeződik egy idő után.