Home / News / A magányos emberek a társadalom veresége

A magányos emberek a társadalom veresége

A magány az egyik legsokkolóbb tudati állapota egy társas lénynek, legyen bármilyen korú, vagy éljen bármilyen népes közegben.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy magányosak csak az idős emberek lehetnek, holott ez egyáltalán nem így van.

Nem csoda, hogy az életre érzékenyen reagáló művészetben is kiemelt szerepet kap a magány, a magányos ember ábrázolása, miközben a művészet akár a megoldás, a terápia része is lehet.

Fotók, festmények, versek, zenei művek és a tudomány segítségével mutatjuk meg, hogyan.

Sokszor megénekelt frázis, hogy az ember társas lény. Amire mindenkinek szüksége van, az egy bizonyos számú interakció és interperszonális kapcsolatok, természetesen mindenkinek más mennyiségben és minőségen.

A kapcsolódás vagy kölcsönösség megélése, egy közösséghez tartozás érzelmi stabilitást képes adni az embernek. Ugyanakkor valaki képtelen erre fizikai vagy mentális korlátai miatt.

Magányjárvány fenyeget

Akinek egyetlen számottevő emberi kapcsolata sincs, nem tartozik egy közösséghez vagy képtelen kapcsolódni, az bizony magányos.

Dr. Julianna Holt-Lunstad, aki a társas kapcsolatok egészségre gyakorolt hosszútávú hatásait kutatja a Brigham Egyetemen, így foglalta össze:

“Meggyőző bizonyítékok támasztják alá, hogy a társadalmi elszigeteltség és a magány jelentősen növeli a korai halálozás kockázatát, és ennek mértéke jelentősen meghaladja számos vezető egészségügyi mutatóét.

Az egyre öregedő népességgel a közegészségügyre gyakorolt hatás várhatóan csak fokozódni fog. A világ számos országa szerint valóban “magány-járvány” fenyeget bennünket. A kihívás, amellyel most szembe kell néznünk, az, hogy mit tudunk tenni ez ellen.”

A magányosság nem feltétlenül azokat érinti, akik egyedül élnek, sokkal inkább jellemző, hogy egy kapcsolatból kiszakadt fél nem tud továbblépni egy új társ vagy barátok felé, a gyászidőszak alatt elmagányosodik, elkopnak a baráti és rokoni szálak vagy megszűnik az egyetlen közösség – például egy munkahely vagy iskola – ami a társas kapcsolatokat jelentette az ember életében.

Időskori magányosság esetében tipikusnak nevezhető, hogy a régi kapcsolatok, házastárs, barátok, munkatársak eltávoznak, és újabbakat nem képesek létesíteni vagy a meglévőket ápolni sokszor fizikailag sem, mert a család messze – esetleg külföldön – él.

Ugyanakkor létezik az úgynevezett társas magány; ebben az esetben bár kapcsolatban vagy családban él valaki, nem képes igényeinek megfelelő társaságra találni a közösségen belül, nem kapcsolódik és a rossz helyzetéből képtelen kilépni.

Szomorú, de egyre jellemzőbb képlet a magányos fiatalok, akár gyerekek és fiatal felnőttek helyzete.

A jelenség ahhoz kapcsolódik, hogy a jelenlegi közegében nem vagy már nem találja meg az emberi kapcsolatait valaki.

Iskolaváltás, az iskolarendszerből való kilépés – például diploma után – a fiatalok egy egészen más szituációba kerülnek, ahol önállóan új kapcsolatokat kellene kiépíteniük, amire képtelenek – például nem befogadó vagy nem elfogadó az új csoport, más az érdeklődési kör.

Emiatt elszigetelődnek, hiszen nem tudnak nyitni mások felé, illetve lehet, hogy mások sem nyitnak feléjük a zárkózottságuk miatt.

„Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan.”

– írta József Attila az Ime, hát megleltem hazámat című versében, mely a társtalanság, magára hagyott ember és a reményvesztettség szimbóluma is lehetne.

A helyzet súlyosságát felismerve néhány kezdeményezés is elindult a magány felszámolása érdekében: Magyarországon ilyen a Vodafone által indított kampány, melyben a távközlési óriás a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal működik együtt.

Céljuk az, hogy adományként Samsung okoseszközöket és internet-hozzáférést juttatnak el az ország számos idősotthonába – ezzel is segítve a távol élő családdal, barátokkal vagy leendő ismerősökkel való kapcsolattartást.

A Vodafone kampány oldalán több tippet is olvashatunk arról, hogyan tudunk segíteni a magányos embereken akár közvetlen környezetünkben, vagy hogyan tudunk önkéntes munkát vállalnának ezen a területen.

„A magány olyan, mint egy jéghegy”

Ahogy a Magányosság (Loneliness) című könyv szerzője, John Cacioppo kifejti könyvében, a magány érzetének kifejlődése sokkal mélyebben gyökerezik, mint maga a jelenség.

Elmélete szerint nagy különbség van az objektív és az érzékelt elszigeteltség között, és véleménye szerint ezt az érzetet sok esetben az agy hozza létre.

„Amiről azt hisszük, hogy szükségünk van rá, gyakran kontraproduktív számunkra.

A magány olyan, mint egy jéghegy, tudatában vagyunk a felszínének, de sokkal több van mögötte, ami törzsfejlődési értelemben olyan mélyen van, hogy nem látjuk.”

A Kívül tágasabb blog számolt be egy dél-koreai társadalmi jelenségről, a magukat honjoknak nevező fiatal, magányos generációról, akik elutasítják a hagyományos értékrend ápolását, a munka és családi berendezkedés helyett inkább magukkal törődnek.

Világszemléletük szerint ugyanis a régi értékek nem vezetnek boldogsághoz, ezért kivonják magukat a társadalomból. Emiatt viszont magányosak és kirekesztettséggel kell megküzdeniük.

Életvitelük egy fotóst is megihletett, aki egy egész sorozatot készített a honjon koreaiak életéről és magányáról.

A generációs szakadék és a családi, társadalmi értékrendből való kiábrándultság egy mély szakadékba taszítja a fiatalokat, ami reményvesztettséget és elszigetelődést okoz saját kortársaik és a társadalom többi tagja felé sem tudnak elköteleződni.

A magány színe a kék

Angol nyelvterületen, ha valaki úgy érzi, hogy ‘blue’ azaz ‘kék’, azt jelenti, hogy szomorú, depresszív, lekapcsolódott állapotban van, hiányol valakit vagy valamit, kétségbeesett.

A kifejezést nagyon régen, már az 1300-as évektől használják. Bár a kék alapvetően nem deprimáló szín, sok esetben nyugodtságot fejez ki, hiszen az ég és a víz is kék – szeretjük ezeket, csak messziről.

Képi ábrázolásban, sőt a filmművészetben is a kék sokszor fejez ki szomorúságot, magányt, elkeseredést.

A Három szín: kék című dráma főszereplője a családja elvesztése miatt jut egyre távolabb a meglévő kapcsolataitól, teljes elszigeteltségbe kerül, melyből végül az alkotás nyújt neki kiutat.

A kék szín, mint a reményvesztettség és elkeseredés kifejezője, megjelenik Pablo Picasso Kék korszakában készült több alkotásában is.

A katalán festő közeli barátja, Casagemas, akivel együtt bérelt stúdiót, egyre rosszabb állapotba került, depressziós és zárkózott lett, végül öngyilkosságot követett el.

Picasso művészetének ezt az időszakát áthatja ez a letaglózó eseményláncolat, a barát elvesztése, a magány ábrázolása, társtalanság jellemzi; műveinek témáját a domináns hideg, jeges kék színek hatják át.

Cézanne kései munkáiban is  feltűnik a magányosság ábrázolása. A Château Noir, egy elhagyatott ódon villa körül az ólmos, nehéz kék szín, mint az éjszaka leple takarja be az épületet, melyet az ágak közül kikukucskálva láthatjuk kibontakozni.

Cézanne visszatérő témája volt a Château Noir, melyet többször is megfestett. A romosodó épületet a helyiek “az ördög kastélyának” nevezték, számos legenda fűződött hozzá, így feltehetően kerülték is.

A képen egyértelmű nyomot hagyott ez; az elhagyatottságot, viharvertséget, a törődés hiányát fedezhetjük fel a festményben.

Edward Hopper amerikai realista festő Automat című képén a hideg kék szín, mint a témára vetülő árnyék, körbeöleli a magányos nőt, ami éles kontrasztot alkot a vörös, narancs és zöld környezettel.

Kirekesztettség

A magány bárkit elérhet. Okozhatja a kirekesztettség is, ahogy történt egyik legnagyobb magyar festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar esetében is.

Az 1853-ban született művész okleveles gyógyszerész volt, majd jogot is hallgatott, azonban zsenije a festészetben nyilvánult meg, ahol maradandót alkotott.

Mégis magányos festő volt, mivel hazai kortársai nem értették meg, alkotásainak jelentőségét nem ismerték fel – csak halála után.

A Magányos cédrus című festményén szintén túlsúlyban van a kék és annak különböző árnyalatai, és a viharvert, megtépázott cédrus sem a teljes lelki harmóniáról tanúskodik.

Mégis, Csontváry festménye nem pusztán a magányt jeleníti meg, sőt. Az összetett szimbólumrendszernek csak egy része ez, miközben egyfajta terápiás jelleggel festette meg sebzettségét és üzen hadat a fa kardot rántó ágával kora romlottságának, kulturálatlanságának.

A művészet mint terápia

A művészet terápiás hatását nem ma ismerték fel, és bármilyen alkotás, melyet az ember létrehoz az a belsőnk, belső folyamataink kifejeződése.

A jelenkor egyik híressége, Sylvester Stallone is sokat fest, sőt, magát jobb festőnek is tartja, mint színésznek. Úgy tartja, hogy

„… ez az egyetlen igazi és lehetséges kommunikáció. A festészet a tudatalatti leggyorsabb és legtisztább tolmácsa. Amikor az emberben megpattan valami, és vászonra viszi, azt nehéz utólag meghamisítani. Csak a vászon közvetítheti a művész érzéseit…”.

A Semmelweis Egyetem oldalán írják,

„a képzőművészet-terápia az elveszett egyensúly helyreállítására törekszik, célja az alkotómunka során megvalósuló személyiségépülés, olyan pszichikus modell kialakítása, melyben a megrekedt alkotófolyamat meglendítésével a megnyugvás, a megkapaszkodás, a biztonságérzet kialakulása pszichikus tértáguláshoz vezet.”

A magány feldolgozásának egyik remek eszköze lehet, ha „kifestjük” magunkból a tudatalattink mélyén szunnyadó dolgokat, vagy más művészeti ág segítségét vesszük igénybe.

Az új év és az ilyenkor szokásos fogadalmak is a segítségünkre lehetnek ebben, ha egy magányos ember elhatározza, hogy kimozdul bezártságából, akár az online eszköztár segítségével, és részt vesz olyan kurzuson, ahol nem csak az alkotás örömét tapasztalhatja meg, hanem ismét egy közösség részévé válhat.

(Videó: Jim Carrey sok időt tölt egyedül, szinte elszigetelten a világtól és a festészetben találta meg a boldogságot.)

A legnagyobb büntetés a száműzetés

Mert az önkéntes vagy kényszerű száműzetés a közösségből az utóbbi két évben súlyos problémává vált.

Rengeteg munkahely szűnt meg, átalakult a munkarend, rendszeres lett a karantén helyzet és a családok sem tudták tartani a megszokott kapcsolatokat.

Az egyedüllét kényszerű választása, a megszokott kapcsolódások, rutin hiánya egyfajta száműzés, kirekesztettség.

A karantén alatt felértékelődött az online kapcsolattartás, és ez a trend továbbra is tartja magát, hiszen – ha csak virtuálisan is –, de képes interakciót teremteni az emberek között bármilyen távolságban is legyenek egymástól.

Az online nem fogja helyettesíteni és nem is kell, hogy helyettesítse a valódi társas kapcsolatokat, de képes enyhíteni a magányt, bevonni az egyéneket közösségekbe és új ismeretségeket kötni.

A magányosság megszüntetésének első lépése, hogy az ember képes legyen nyitni és kilépni az ismeretlenbe, hiszen minél tovább marad magában, annál nehezebb leküzdeni a falakat.

Társadalmi felelősségünk, hogy felszámoljuk a krónikus magány kialakulását, akár csak annyival, hogy ránézünk néha a szomszédjainkra, felhívjuk a rokonainkat, szeretteinket.

Ehhez ma már minden technikai lehetőség adott a számunkra, de a „Majd holnap” típusú halogatás nem segít.

Bármennyire azt hisszük, hogy nincs rá egy vagy öt percünk, ezt többnyire nem így van. Ez az egy vagy öt perc pedig másnak sokkal nagyobb kincs lehet, mint amit a rohanó életünkben látszólag képvisel!

(Borítókép: Gabriel/Unsplash)