Home / News / A mai lányokat ugyanúgy zaklatják a buszon, mint minket régen – Miért nem segítünk egymásnak?

A mai lányokat ugyanúgy zaklatják a buszon, mint minket régen – Miért nem segítünk egymásnak?

Az én kamaszkoromban, a 90-es években rendszeres volt a zaklatás a tömegközlekedésen, és a mai tinilányok pont ugyanolyan sztorikat mesélnek arról, hogyan szóltak be vagy épp fogdosták őket perverzek a buszon.

És persze senki sem segít nekik sem, ahogy nekünk sem anno.

Az egyik első zaklatásos élményem 13 éves koromból az, hogy a 4-6-os villamoson megfogdosta az alig kinőtt mellem a tömegben egy felnőtt pasi. Nem is értettem, mi történik. Ekkortájt kezdtem nőiesedni, 13 helyett talán kinéztem 15-nek, de semmiképpen sem felnőtt nőnek – nem mintha a felnőtt nőket fogdosni kéne a villamoson.

Tehetetlenség és kétségbeesés

A következő, tizenéves élményeim is hasonlók voltak az elsőhöz: buszon körülvett pár rossz arcú, részeg férfi és azt elemezték, milyen vastag kolbász kellene belém; egy másik alkalommal meg a tömött villamoson dörzsölte hozzám a laza gatyájában álló farkát egy szintén felnőtt fickó. Ebben a tini időszakomban egyáltalán nem voltam felkészülve semmilyen szexuális közeledésre a férfiak részéről, nulla érdeklődés volt bennem a párkapcsolatok iránt.

Tisztán emlékszem a tehetetlenségre és a kétségbeesésre, arra, hogy leblokkoltam, nem tudtam segítségért kiáltani, rettegtem és szégyelltem magam. Pedig nem csináltam semmit.

Még mielőtt az áldozathibáztatók kórusa felzengene: egyáltalán nem öltöztem kihívóan, farmeres, pólós, bakancsos lány voltam, lófarokba kötött hajjal, smink nélkül, akinek általában szólt valami zene a fülében, rá se néztem nagyon a velem egy buszon, villamoson utazókra, szóval a pillantásom sem lehetett kihívó (13-15 évesen amúgy sem).

A legrosszabb érzés azon túl, hogy zaklattak, meggyaláztak, az intim szférámat megerőszakolták ezekben az esetekben, az is volt, hogy senki sem segített. Akkor sem, amikor egyértelmű volt, hogy egy kamaszlányt körbevesznek és verbálisan zaklatnak, és akkor sem, amikor látta a körülöttünk álló többi utas, hogy próbálok szabadulni a tömegben a mellfogdosás elől.

Én csak egy vagyok a milliónyi nő közül, a mai napig ugyanez a helyzet és pont ilyen zaklatások esnek meg a mai fiatalokkal, kamaszokkal és felnőtt nőkkel a tömegközlekedésen, és pont ennyire ritka, hogy bárki segítene nekik, amikor bántják őket.

A mai kamaszok helyzete sem jobb

A kamaszlányom írt a múltkor üzenetet, hogy épp a buszon ül és mit csináljon, leült mellé egy pasi, aki elkezdte mondani, hogy milyen szép és mosolyogjon már, majd a testrészeit kezdte sorolni, hogy biztos azok is szépek, közben pedig a haverja elállta az üléseknél az utat, hogy a lányom ne tudjon kimenni.

Délután történt mindez, jött haza az iskolából, a buszon bőven voltak még utasok, akik közül senki sem szólt rá a zaklatókra. Végül úgy került ki a helyzetből, hogy jó hangosan – hogy a többi utas is hallja – és udvariasan megkérte az álló pasit, hogy menjen arrébb, hogy fel tudjon állni az ülésről, majd előre furakodott a buszon egészen a vezetőfülkéig, és ott tette meg az út többi részét, hogy szólni tudjon a vezetőnek, ha oda is követnék a zaklatói.

Szerencsére leszálltak hamarabb, mint a lányom, így a veszély megszűnt, de szegény napokig rosszul volt ettől az élménytől. Amikor a barátnőinek elmesélte, sorra derült ki, hogy

szinte mindenkinek volt hasonló élménye, az egyik lány naponta kap kéretlen megjegyzéseket és rácsapásokat a fenekére idegenektől a tömegközlekedésen. És mielőtt megint előjönne az áldozathibáztatás: nem öltöznek kihívóan, de ha miniszoknyában lennének, akkor sem lenne ez senkinek felhatalmazás a zaklatásra.

Nemcsak a kamaszok, de a felnőttek sem ússzák meg a zaklatásokat. Egy ismerősöm például nemrég írta egy közösségi oldalon, hogy a felesége ment be villamossal a munkahelyére az egyik reggel, ahol egy fiatal srácot verbálisan zaklatott egy felnőtt, láthatóan részeg vagy valamilyen szer hatása alatt álló férfi. A nő odament segíteni a srácnak, aki ijedtében a következő megállóban leszállt, az asszony pedig egyedül maradt a zaklatóval.

Úgy úszta meg a verést, hogy előreszaladt a villamosvezetőhöz és szólt neki, a vezető pedig felszólította a zaklatót, hogy szálljon le, mert addig nem megy tovább. A segítségnyújtás nem az erősségünk, finoman szólva is jók vagyunk a férlenézésben, ebben az esetben is egyetlen nő érezte úgy, hogy tennie kell valamit, és a végén majdnem ő kapott érte verést. Pedig, ha az utazóközönség nagy része kiállna az áldozat mellett, annak az egy zaklatónak esélye sem lenne.

A Genovese-szindróma

Egy 2014-es tanulmány szerint a nők elleni verbális zaklatások 43 százaléka akkor történik, amikor sok ember között vannak – mint a fenti tömegközlekedéses példákban is. A szemtanúk azonban inkább félrenéznek, nem reagálnak, passzívak maradnak – ezt nevezzük bámészkodó hatásnak (bystander effect) vagy Genovese-szindrómának. A szindróma Kitty Genovese 1964-es, New York-i gyilkossági esetéről kapta a nevét. A korabeli újságcikkek szerint Genovese munka után ment épp haza, amikor a lakása előtt rátámadt egy férfi és többször megszúrta egy késsel. A nőnek volt annyi ereje, hogy kiszaladjon az utcasarokra és segítségért kiáltson, a támadó azonban utolérte és újra megkéselte, amibe belehalt. A történet szerint a rendőrséget csak a nő halála után értesítették a környéken lakók, akik látták az eseményeket, mégsem siettek Genovese segítségére.

Később kiderült, hogy ezt a sztorit kicsit kiszínezték az újságok, ugyanis a valóságban az első támadás közben egy férfi a ház egyik ablakából rákiáltott a támadóra, aki emiatt elszaladt, így tudott Genovese kimenni a kereszteződéshez, ahol azonban újra elkapta a férfi, megerőszakolta, kirabolta és megkéselte, amibe a nő belehalt.

A rendőrséget pedig már a támadások közben többször is hívták a környező házakban lakók, akik szemtanúi voltak az esetnek. A következmények szempontjából talán nem is olyan fontos, hogy pontosan hogyan történt a gyilkosság, ez volt az az eset, ami után a szociálpszichológusok elkezdtek foglalkozni a környezet passzív viselkedésével az ehhez hasonló helyzetekben.

A Genovese gyilkosság a Daily News címlapján (Photo By: /NY Daily News via Getty Images)

A bámészkodó hatást vagy Genovese-szindrómát John Darley és Bibb Latané szociálpszichológusok kutatták elsők között, és 1968-ban arra az eredményre jutottak, hogy

minél több a szemtanú (bámészkodó) egy vészhelyzetben, annál kevésbé kap az áldozat segítséget, mert sokfelé oszlik az egyéni felelősség érzése és ezért csökken a késztetés, hogy segítséget nyújtsunk.

Ehhez még hozzájön a jó öreg áldozathibáztatás is, azaz gyorsan meggyőzzük magunkat, hogy a bántalmazott ember a saját hibájából esett áldozatul a zaklatónak, és persze ez velünk nem történhet meg, úgyhogy gyorsan másfelé nézünk ezzel ledobva a felelősséget a vállunkról.

Bámészkodás helyett

Egy 2011-es összehasonlító kutatás során több fontos tényezőt is találtak a kutatók, melyekkel csökkenthető a bámészkodó hatás, azaz aktívabbá tehető a segítségnyújtásra való törekvés. Kiderült, hogy az emberek hajlamosabbak segíteni másoknak, ha úgy érzik, van társuk a segítésben, tehát amikor a többi szemtanú között akad még egy-két ember, aki hajlandó csatlakozni a beavatkozáshoz.

Még nagyobb a segítési kedv, ha ezek a társak nem idegenek, hanem ismerősök, egy tanulmányban például azt találták, hogy

két együtt sétáló férfi az esetek 85 százalékában segít egy nőnek, akit erőszak fenyeget, míg az egyedül arra járó férfiak esetében csupán 65 százalék hajlandó beavatkozni a zaklatásba a nő érdekében.

Az elemzésekből az is kiderült, hogy nagyobb kedvvel segítünk egymáson, ha felismerjük, hogy konkrét vészhelyzetben van egy ember. Ha viszont nem egyértelmű a veszély, akkor hajlamosak leszünk hezitálni, hogy közbe kell-e lépni.

A tömegközlekedésen sem tűnhet azonnali vészhelyzetnek a verbális zaklatás, ezért inkább félrenézünk, míg ha valakit elüt egy autó a szemünk előtt, hamarabb odaszaladunk segíteni. Ezért is lenne olyan fontos, hogy sokat és eredményesebben kommunikáljunk és edukáljunk arról, hogy a verbális bántalmazás is bántalmazás, és épp olyan vészhelyzetnek kell kezelni, mint azt, ha fejbevernek egy fél téglával.

Ha ugyanis tisztában lennénk tömegesen a verbális zaklatás súlyos lelki következményeivel, sokkal hamarabb felismernénk, hogy milyen veszélyben van az a kamaszlány, akit szavakkal erőszakolnak meg a 6-os villamoson és gyorsabban döntenénk amellett, hogy segítsünk neki.


A zaklatás mellett nem szabad elmenni szó nélkül (Képünk illusztráció – Fotó: getty images)

„Jól vagy?”
Teljesen érthető módon gyakran azért hezitálunk az ilyen helyzetekben, mert féltjük magunkat, nem akarjuk magunkra vonni a zaklató dühét. A Sexual Violence Response and Prevention Center szerint, ha egyértelmű, hogy testi épséget veszélyeztető helyzet áll fenn, akkor hívni kell a rendőrséget és nem odavetni magunkat a támadónak.

Ez egyébként egybevág a magyar rendőrség javaslatával is, ami egy 2019-es esetben derült ki, amikor a 83-as főúton húztak végig a hajánál fogva egy nőt, ezt többen levideózták, άм tényleges segítség nem érkezett.

Utóbb a rendőrség kiadott egy közleményt, melyben kijelentették, hogy a szemtanúk nem hibáztak, mert ilyenkor csak azoktól várható el a beavatkozás, akik hivatásukból adódóan képesek leszerelni a támadót, úgyhogy azok jártak el helyesen, akik hívták a rendőrséget az eset láttán.

Viszont amikor nem forog veszélyben a testi épségünk – mint például a tömegközlekedésen kamaszlányokat verbálisan zaklatóknál -, akkor azt javasolják, hogy az áldozathoz intézzünk pár szót.
Általában már annyi is elég, hogy megkérdezzük tőle, hogy „Jól vagy?”, tehát nem kell semmilyen kapcsolatba lépni a támadóval, így is el tudjuk tántorítani a további zaklatástól. Ha nem hagyja abba, akkor már érdemes közvetlenül felszólítani, hogy szálljon le az áldozatról.

Ha pedig lemaradtunk volna a helyzetről, nem tudtunk beavatkozni, akkor is menjünk oda az áldozathoz az eset után, és biztosítsuk őt az együttérzésünkről. Sokszor ezzel az utólagos támogató magatartással is rengeteget segíthetünk, növelhetjük a biztonságérzetét és megkönnyebbülhet, hogy nincs egyedül.

Hasonló üzenettel dolgozik a Hősök Tere Alapítvány is Magyarországon, Philip Zimbardo amerikai pszichológus kezdeményezése alapján a hétköznapi hősök, segítő viselkedés terjesztésének érdekében indítanak programokat, hogy a csoportos közönyt levetkőzve ne menjünk el egymás mellett, és ne csak bámészkodjunk, ha valaki bajban van.

Ahogy az Hősök Tere Alapítvány megfogalmazta: „Missziónk, hogy elérjük: társadalmi norma legyen az együttérzés és az, hogy kiállunk és teszünk másokért.”