Home / Tips & Tricks / „Töm, rág, nyel, és szuszog” – így zabálunk külföldön

„Töm, rág, nyel, és szuszog” – így zabálunk külföldön

A legtöbb ember, ha svédasztalt lát, elveszíti a mértéket, na meg a józan eszét, és szinte kényszeres zabálásba kezd, mintha nem lenne holnap.

A bálteremszerű étterem úgy hat, akár egy visszhangos hangyaboly. Minden századmásodpercben egy székláb súrolja a műmárványt, feláll egy vendég, hogy sietve beálljon a hosszú sorok egyikébe, aminek végében egy-egy kövér terülj, terülj, svédasztal roskadozik.

Egy nagydarab, rákvörös ötvenes férfi a partról sétál be az ebédre. Rövid ujjú inge fehér, nem gombolja be, nagy hasa miatt nem is tudná. Piros sortot, egyeurós papucsot, nyakában vastag aranyláncot visel. Négy órával korábban már a reggelinél is kiszúrtam őt. Járása peckes, nagyképű, méretes hasszerkezete mindenütt utat tör magának, és annyit zabál, mint egy disznó. Nem lehet nem észrevenni.

A tányérra kerül sült krumpli, gőzölgő csirke, egy kis spagetti, de az olajbogyónak, a sült paradicsomnak is jut hely. A következő fordulóban aztán jöhet a hal, a tenger gyümölcsei, a saláta, megint egy kis sült krumpli és rengeteg kenyér. Nem tudom levenni róla a szemem, bár nyitott szájjal rág, csámcsog, homlokát elönti a veríték – de csak zabál, rág, nyel és szuszog.

A futószalagon készített, minőséginek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ételeket nem ízleli, nem élvezi, csak robotszerűen lapátol. Még, még, még! A kupacot görög- és sárgadinnyével, szőlővel, nektarinnal, banánkarikákkal, magokkal, aszalt gyümölcsökkel zárja, amire jöhet még három gombóc pisztáciafagyi, krémes süti és kávé. Diszkréten a szalvéta mögé böfög. Testét a székben hátra veti, nyújtózik, terpeszkedik, büfizik, majd a fogait szívja. Homloka még mindig izzad.

Hozzá hasonlóan rengeteg orosz, román, japán, magyar turistát látok a felkapott földközi-tengeri üdülőterület kantinjában, akik reggel, délben és este is a rogyásig telt pultok fölé hajolnak – pakolnak, tülekednek, turkálnak–, hogy aztán a tányéron hagyják a levadászott ételek ötven százalékát, és egy újabb tányér után nyúljanak.

Bármerre nézek, pusztítást látok. Az abroszok foltosak, mint amiket lehánytak, a szabályosan feltálalt ételeken mintha csak egy cunami zúzott volna keresztül; itt-ott egy hajszál ordít; mellettem egy néni villa helyett frissen lakkozott műkörmökkel túrja a tökéletes dinnyeszeletet. Rosszul vagyok. Ehhez hasonlót még soha nem láttam. Ajándékba kaptam a három csillagos teljes ellátást, de már az első nap után a hostelek, az apartmanok és az önellátó bungalók világába vágyom.

Itt túl nagy a csábítás, az „all inclusive” rabul ejt, kifizetted, befizetted, annyit ehetsz, amennyi beléd sem fér – és még annál is többet. A bálterem falai bár aranyban, stukkóban, boltívekben úsznak, nehéz drapériák adják a keretet, a padló is fénylik, az egész színtér naponta háromszor mégis disznóóllá változik át, ahol csokornyakkendős pincérek takarítják a turisták után a moslékot.